A suttogó falevelek

Hello! Én Michael vagyok. Épp vakációzom. Gondoltam írok egy pár sort emlékül. A mai napon indultam el - szürke hétköznapjaimból kimenekülve- Berlinből, egy távoli faluba, ahol kora reggel nem az autók zajára, hanem a bájosan csicsergő és a fenyőágakon ugrándozó fenyőcinkékre ébred az ember. Kinéz az ablakon és nem az egyre csak növekvő szmogot látja, hanem a sárguló tájat, a hulló faleveleket, a madarakat és az avarban szaladgáló mókust, mely szorgosan gyűjti a téli elemózsiát. A természetben ott van a nyugalom, a megértés. Nincs erőszak, nincs harag. Az ember ilyenkor – legalábbis én- elgondolkodik. Elgondolkodik mindazon, amit az „új világ” nyújt számára. Vannak, kik úgy vélekednek, hogy a modern, korántsem civilizált társadalom, modern eszközei szolgáltatják a jövőt. A modernizáció nélkül semmirevaló lenne az élet. Ám vannak, akik szerint épp ez, épp a modernizációs és annak mozgatórugói teszik tönkre egykor majd az egész Világot. Mi ér többet? Egy nyamvadt kőolaj feldolgozó, vagy a felülmúlhatatlan és csodálatos táj?! Az érintetlen és szűz táj? Az embereknek muszáj kimozdulniuk a sóvár nagyvárosok árnyékából. Meg kell ismerniük a természet csodáit, gyümölcseit. Érezniük kell a zamatát, érezniük kell az illatát.  Egy gyerek nem nőhet fel úgy, hogy nem ismeri a fákat, a madarakat, a természet illatát.

Végre érzem! Érzem azt az illatot, amit rég nem éreztem. Az illat, melyet érezni akartam! Tíz évesen átélni egy dolgot, mely megváltoztatja az embert, egész életére kihatással van. Még nagyobb kihatással van az emberre, ha az még gyerekként történik vele. Kegyetlen bánásmód, ehetetlen koszt, állandó félelem. Megrázó egy felnőttnek is. El sem tudom mesélni nekem milyen elkeserítő volt tíz évesen, de megpróbálom.

A legtöbb emberrel szemben, az én életem más. Túl sok dolog van, amit nem érezhettem át, vagy ezután fogok. A legtöbb korombelit- akkoriban- a felhőtlen boldogság, a szórakozás, a szerelem jellemezte. Számomra, e tevékenységek ismeretlenek. Tizennyolc éves fejjel most kell felfedeznem az életet. Most kell iskolába járnom. Most kell szakmát tanulnom. Most kell élnem! Ez számomra kimerítő és elgondolkoztató. Mindig előjön újra és újra egy kérdés: - Miért pont én?

Lehetett volna szép, örömteli, boldog gyermekkorom-, de nem lett. Lehetett volna igazi szerető családom - de nem lett. 1982. november 11. A nap mikor megváltozott az életem.

Akkor is, mint minden évben közeledett a tél. Sárgult a táj, néhol már ritka volt. Szüleimmel épp a közelben lévő parkban sétáltunk. Emlékszem ott gyönyörködtünk a falevelekben. Mindegyikhez hozzáfűztünk gondolatokat, és történeteket. Gyakran csináltuk ezt. Annyira boldogok voltunk. Anyáék fogták a kezemet és én kacagva rugdostam szét az össze kupacolt faleveleket. Leültünk a padra és apa a zsebébe nyúlt. Ettől én még boldogabb lettem, hisz tudtam mit fog adni. A kedvenc édességemet, pille cukrot. Az arcomra mosoly fagyott, úgy ettem a finomságot. Össze-visszakentem vele magamat, de anya nem haragudott érte. Ő csak kedvesen letörölte az arcomat egy puha kendővel.

Későre járt. Elindultunk haza. Apa megígérte, hogy születésnapomra vesz nekem egy labdát. - De ez már nem következett be. Előtte mindig betartotta a szavát. Most az egyszer nem. – A parkban már teljes sötét volt. Az utca fénye sem nagyon szűrődött be. Mi csak mentünk és mentünk. Arra lettem figyelmes, hogy valaki motoszkál a bokorban. Anyáék azt mondták, hogy csak képzelődöm. Mentünk tovább, de én még mindig hallottam a zörejt. Ismét szóltam, de apa mérges lett. Nagyon féltem. Már majdnem kiértünk a parkból, mikor egy bácsi jött felénk. Leszólította apát. Azt kérdezte tőle, merre találja a színházat. Művelt embernek nézett ki. Öltönyt viselt, és aktatáska volt a kezében. Apa néhány lépéssel eltávolodott tőlünk, hogy megmutassa a bácsinak a helyes irányt. Mi anyával addig beszélgettünk. Mikor hátat fordítottunk, apa és az öreg nem volt sehol. Anya kétségbeesett és körberohant a parkban. Engem egyedül hagyott. Félelem uralkodott rajtam és sírtam. Nem volt ott se anya, se apa. Leültem a padra és pityeregtem szüntelen. Kisidővel később megint ott volt az öltönyös ember. Azt mondta anyáéknak el kellett menniük és ő visz engem haza. Fiatal korom ellenére tudtam kiben lehet megbízni, és kiben nem. Nem akartam vele menni. Kiáltoztam, de senki sem hallotta meg. Ő meg csak egyre mérgesebb lett. Elkapta a karomat és maga után ráncigált. Hiába kiabáltam, ő csak ment tovább. Végül bevágott egy autóba és gázt adott. Hosszú ideig kocsikáztunk, és én mindvégig csak zokogtam.

Kezdtem elálmosodni. Már majdnem álomba merültem, mikor az autó megállt. Egy nagy szürke ház volt ott. A férfi kiemelt a kocsiból, és egyenesen a pincébe vitt. Ledobott a karjaiból, hátat vont és rám csapta az ajtót. Biztos készült már erre. Egy ágy és egy asztal volt odakészítve. Az asztalon egy lámpa halovány fénye pislákolt. Nagyon hideg és büdös volt. Az ujjaim megdermedve lógtak a kezemen. Leültem az ágyra, és magamra terítettem a pokrócot. Lassan kezdtem elálmosodni. Próbáltam vidám dolgokra gondolni. Szerettem volna egy álomnak felfogni az egészet. Minderre akkor jöttem rá, mikor reggel felébredtem. Megértettem, hogy ez a valóság és próbáltam beletörődni. Bíztam abban, hogy a szüleim nemsokára értem jönnek.

Nem jöttek. Helyettük a férfi jött. Egy tálcával a kezében lépet be, amin ételnek tűnő ínység volt. Azt mondta:- Nesze itt a reggeli. Edd meg mindet, különben nem nősz nagyra. – ezzel sarkon fordult és kiment. Próbáltam enni, de egy falat sem ment le a torkomon. Egyre csak félni kezdtem, és nem mertem megnyikkanni sem. Féltem, hogy bántani fog. Úgy éreztem, hogy egy horrorfilm főszereplője lettem. Tudtam, hogy innen nincs kiút. Halálfélelmem volt. Mindannyiszor, mikor mozgást hallottam végigfutott rajtam a hideg, és összerezzentem. A Suttogó sűrűn jött-ment. -  Igen, eleveztem Suttogónak, hisz én a parkban is észrevettem, hogy ott „suttog”. - Lehet, hogy a munkája miatt, de lehet, hogy újabb préda után nézelődött.

Teltek-múltak a napok… Suttogó egyre feszültebb volt, valamire készült. Néhány nappal később készült elmenni. Látszott rajta, hogy zaklatott, türelmetlen. Mikor a reggelit hozta megkérdeztem tőle, hogy mit fog velem csinálni. Erre ő arcul csapott és azt mondta: - Ugyan azt, amit velem csináltak sok évvel ezelőtt. – S azzal el is hagyta a házat. Találtam egy régi füzetet és egy ceruzát a pincében. Elkezdtem naplót írni a fogva tartásomról. Leírtam mindent. Milyen sűrűn ment el, meddig volt oda, miket mondott, miket csinált, mit adott enni, és hogy én mind szellemileg, mind fizikálisan hogyan éltem át a történéseket. Mindig a kicsiny pinceablakon néztem őt. Aznap, mikor hazaért, vele volt egy korombeli kislány is. Őt lehoztam hozzám, a pincébe. A kislány nagyon zokogott, és a szüleit kereste. Próbáltam meg vigasztalni, beszélgetni vele, de ő csak annyit mondott, hogy a neve Laura. Gondoltam Laurát is elrabolta, akárcsak engem. Tartottam attól, hogy valamelyikünket bántani fogja.

Félelmem beigazolódott. Egyik este, pontosan, hogy két éve fogvatartott, magabiztosan lépett be a pinceajtón. Kezében egy pohár sör, szájában egy cigaretta volt. Gúnyos hangnemben zaklatni kezdte Laurát. Mindenféle megjegyzést tett rá. Olyasféle disznóságokat hordott össze, minthogy Laura csak egy játék baba, és arra lett kitalálva, hogy kihasználják, és, hogy eltartsa a férfiakat. Laura, érthető módon sírni kezdett. Én engesztelni próbáltam, de egy apai haraggal lecsavart egyet. Nem esett túl jól, de fiú létemre tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy bántsa azt a gyenge kislányt, de az igazi kegyetlenség csak most kezdődött.

Aznap este nem csak a szitkozódás történt.  Suttogó egy injekciót adott be Laurának. Feltételezem nyugtató volt, hisz az ezután bekövetkezett eseményeket egy hang nélkül élte meg. Mikor megláttam az injekciót a kezében Laura elé álltam, és ennyit mondtam: - Nem engedem, hogy bántsd! Erre ő felborított, majd egy székhez kötözött. Ezután Laurához fordult. Őt az ágyhoz kötözte, majd letépte róla a ruhát. Ami ezután történt, a mai napig megrázó számomra. Ahogy rángatni kezdte azt a törékeny lányt. Az injekció ugyan hangját lecsillapította, de arcára kiült a rémület. Könnycseppek futottak végig az arcán. Szemei tűzben égtek. Hiába ordítoztam segítségért, senki sem jött. Suttogónak idővel elege lett az üvöltözésemből, felkelt az ágyból, majd egy fáslival bekötözte a számat és visszament Laurához. A megrontást csak folytatta szakadatlan és a kicsi lány egyre gyengébb volt. Hatalmas fájdalmai lehettek. Csordogált a vér a testéből. Nem sokáig bírta a törékeny gyermek, elvesztette az eszméletét.

Suttogó a megbecstelenítés után elhagyta a dohos picét, s hallani lehetett, hogy fönt motoszkál. Nem sokkal aztán, hogy felment visszatért ismét hozzánk. Eloldozott és egy pohár löttyöt nyomott a kezembe. Én bátran ittam, hisz már nagyon szomjaztam. Néhány perccel ezután elálmosodtam, mintha fejbe vágtak volna. Nem tudom meddig aludhattam. Arra riadtam, hogy a férfi ráncigál és szólongat, hogy keljek fel. Laura még az ágyon feküdt őt is felkeltette. Nagyon gyenge volt, de már nem vérzett. A legszörnyűbb dolog ekkor történt. Suttogó Laurához lépett. Kezében egy husáng volt, mellyel ütni kezdte Laurát. Előbb a lábait, aztán egyre föntebb. Megpróbáltam fölborítani, de ő hasba vágott. A székbe zuhantam és magatehetetlenül néztem mit művel. Laura fejét kezdte ütni. A kislány sikoltozott, rángatta magát, de ő csak folytatta. Felkiáltottam: - Ezt miért teszed! – Csak azt kapod, amit nekem is át kellett élnem, mikor anyámat megölték!- mondta fennhangon.  És egy utolsó ütést mért a kislány fejére. Egy utolsó rángatódzás futott végig rajta, majd kialudt az élet belőle. A könnyeim patakokban hulltak, de ő csak nézett. A szeme meg sem rezzent. A kialudt testet a vállára vette, s kiment vele. A kicsiny pinceablakon néztem, ahogy a kertben egy ásóval ténykedik. Kis idővel később bejött értem. Kimentünk a kertbe. Körbenéztem, de sehol egy ház sem volt. Egy elhagyatott puszta közepén tartott fogva minket. Ott volt egy gödör, mellette hevert Laura. Odaállított maga mellé. A kislányt belehajította a sírgödörbe és elkezdte betemetni. Én csak sírtam szüntelen. Rémület uralta a testemet. Amikor befejezte egy szál virágot dobatott a sírra velem, majd falevelekkel takarta be az egészet. A szél mozgatta a leveleket, mintha valaki ki akarna jönni a földből. Hangja olyan volt, mintha suttognának.

A suttogó falevelek tovább őrzik emlékét. Akárhányszor hallom a levelek hangját, ahogy a szél fújja, mindig az a törékeny, gyenge lány jut eszembe.

A rendőrség egy főút mellett egy árokban talált rám. A nagyszüleim neveltek tizennyolc éves koromig és most, hogy már nagykorú lettem visszaköltöztem Berlinbe. A fájdalom miatt nem tudtam abban a házban élni, ahol korábban, éppen ezért szüleim házát eladtam, és egy újat vásároltam a város másik felében.

Hát ez az én korántsem hétköznapi életrajzom. A történtek óta mind a mai napig járok egy pszichológushoz, aki segít feldolgozni az átélteket. Szabadidőmben gyakran járok ide ki. Ez a kis falu és a mesés táj mindig kizökkent a régmúlt és a jelen problémáiból.

Ma 2000. november 11-e van. Pont hat éve, hogy „ A Falevelek Suttognak”.