Emlékfoszlányok nagyapámról

Tiszta, vasalt ing, no és a kalap. Ez elengedhetetlen kelléke volt anyai nagyapám, Gulyás János halász mesterségének gyakorlásához. Az apró termetű, jellegzetesen csontos arcú emberke, így adta meg a tiszteletet kenyéradójának, a Tisza folyónak.  

       Hajnalok hajnalán kezdődő, kemény fizikai munka, az időjárás viszontagságai, s a bizonytalan mennyiségű „ zsákmány” ellenére mindennap képes volt újra és újra csodálni a természet által festett napfelkeltét, naplementét. Imádta az óriásra nőtt, idős ezüstnyárfák susogását.

Olykor ölébe ültetett, és mesélt az évszakokról, s természetesnek vette, hogy hat - hét évesen már ismernem kell a tiszai halfajtákat, úgy, mint a folyóban élő egyéb állatkákat, vagy éppen a Tisza növényvilágát. Még most is érzem a parton lévő nyárfák, fűzfák, diófák lehullt levelének kevert, kesernyés-édes illatát, melyet úgy imádtam, amikor barangoltunk, illetve ellátogattunk nagyapámmal, a szomszédos halászkunyhóhoz. Igaz, ez ritkán adatott meg, mert én csak a „ Na, jó van, gyere te kis rongyos”rangot töltöttem be. Bezzeg Attila bátyám, az ő tizenegy évével, már komoly inasnak számított. Pedig a „nagyhős” ugyancsak a ladik farában lapított ijedten, amikor, a 75 kilós harcsával vívta harcát nagyapám és a halásztársa.

Amikor hazahozták az óriási zsákmányt a szekérrel, összecsődült a fél Tiszalök apraja – nagyja s mindenki a fényképre akart férni. Főleg a bátyám, aki az áldozat felkunkorodó farkuszonyába kapaszkodva, meggyőzően bizonygatta: még jó, hogy ott volt…!

 Még ma is őrzöm, a számomra oly kedves kis evezőmet, amelyet nekem, nagy lekvárkavaró fakanálból készítettek. Örömmel vettem az evezős leckéket, addig legalább a ladikban ülhettem. Picit később már feladatommá vált a hálókötéshez szükséges tű feltöltése is. Erről a későbbiekben ejtek szót.

Sajnos a sorstól csak hét év jutott nekem, az unokának, a kis öreg halász szeretetéből, tanításaiból. Amely igencsak pici morzsa volt az életemben.  

Utolsó emlékfoszlányom róla, ahhoz a felejthetetlen, fagyos februári naphoz fűződik, amikor 

Hetvenöt évesen visszaadta lelkét a teremtőjének.

 Munkájából hazafelé baktatva, az úton érte a szívhalál. Azt mesélték, beköszönt egyik ismerősének a portájára, a kezét már nem volt érkezése zsebre dugni sem. Összeesett, s azonnal meghalt. Egy parasztszekérre fektetve hozták haza.

Titokban beosontam a számomra tiltott szobába, ahol nagyon hideg volt és szótlanul, az ünneplőruhájában feküdt. Gyorsan megpusziltam az arcát és kértem, rimánkodtam, hogy csak egy ici - picit szóljon hozzám. Soha többet nem leszek rossz.! Oly jó lett volna még egyszer legalább hallani: na.. gyere, te kis rongyos…!  Akkor még otthon történt a ravatalozás. Összeomlott számomra a világ, amikor egy kövér, nagydarab néni, teljesen elrabolta tőlem a nagyapámat azzal, hogy beleszuszakolta egy koporsóba. S még ráadásul, amikor sokan ott álltak körülöttünk, fedelet is rakott rá, óriási szeggel leszegezte. Az egész világra haragudtam, amiért soha többet nem láthattam őt. Szinte fájt, amikor a temetőben elnyelte a föld.

 Még most is megborzongok, sosem fogom elfelejteni azokat a kísértetiesen kongó kopogásokat, amint hullott rá a számtalan, kőkeményre fagyott, sárgaföld rög.                            

Most már őszülő fejjel állok a sírja előtt, s az általam gyújtott mécses lángjánál, kérdem őt :  befogadod – e sírodba majdan, nagyapám, azt a kis rongyost ?