Fájdalom

Szívem tépi, marcangolja

az iszonyú gondolat,

nem hallhatom többé hangod,

s nem láthatom arcodat.

Bizton’ tudtam, egyszer eljön

e kegyetlen pillanat,

így kellett hát történnie,

nekünk más már nem maradt.

Esténként ágyamban fekve

ha lehunyom két szemem,

más világban látom magam,

s elönt sok szép érzelem.

Látom, ahogy mellettem fekszel,

szorosan ölel két karod,

bőrömön érzem érintésed,

fülemben hallom sóhajod.

Ám, ha kinyitom újra a szemem,

a sivár magány csak, mi körbefon,

hozzám bújva, lelkemet nyúzza,

boldogan kacag romjaimon.

Feleszmélek, s elönt a tudat,

marad egyedül a puszta tény,

elszakított tőlem a világ,

nem vagy már többé enyém.

Fájó testtel, vérző sebbel,

haragvóan kérdezem,

a sors miért volt ily kegyetlen,

miért jó e gyötrelem?

Életemben rosszat tettem,

íme hát a jutalom,

nem érdemlek ennél jobbat,

nincs már nékem irgalom.

A közös múl csodás emléke

mindörökké bennem él,

a szerelem, mit irántad érzek

amíg élek, elkísér.

2005. december