Néhány gondolat a "Verspárbaj"ról: egy könnyed, játékos gondolatmenet. Legalább két fő szükséges hozzá. A játék menete a következő: az egyik fél ír egy sort, egy gondolat-foszlányt és a másik fél ezt kiegészíti vagy mintegy válaszul ír rá egy következő gondolatot. És a vers így ölt formát sorról- sorra.

Immár a "Verspárbaj" Facebookos csoportunk [ Élő Költők Társasága! ] védjegyévé vált.

Vers a gondolatokról – Orosz Dávid és Maksa Balázs

A szomorúfűz összekuszálja ágait

Miképp a bánat kuszálja lelkünk szálait

És halkan sírunk… még sem zokogunk…

Csupán egy-egy könnycsepp gördül arcunkon

Egyetlen könnycsepp? ... Mit siratunk? ... Magunkat vagy másokat?

a rét sem siratja virágát, a rózsa sem zokogja bánatát, a búza sem átkozza kalászát... és mi?... Mi mégis folyvást siratjuk bánatunk, egyre átkozzuk önmagunk...

Átkozzuk?... miért átkozzuk?... úgy élünk, mint mások... csak kicsit bohémebben... Jobban szertejük őket mi minket... pfűűű... mi még képesek vagyunk meg keresni a lélek valóságát... bolondok ők? Vagy csak játsszák a hülyét? Kik ők? Senkik.. min t ahogy mi sem vagyunk a lélek vízhordó női...

Vagy mi lennénk bolondok?...Nem!... Bolond mondja bolondnak, hogy de bolond?... Mit tudnak ők?... Istenkáromlók, semmirekellők! És ők mormognak véleményt?! Hát nem! Akkor inkább sirassuk a lelkünket, minthogy ők... pont ők mondjanak áment!

Mik legyünk mond?... Kit vezessünk?... A káromlókat, vagy a butákat, vagy a bolondokat? Kit?... A buta nőket, akik azt sem tudják lábuk közit hova tegyék? Kikkel éljünk együtt? Veled... velük... vele...

Mi legyünk az új Isten?... Vagy mi? Mondd! Na, mondd! Vagy legyünk a hazugság? Legyünk az abortusz? Legyünk a kurvák? Mik legyük, mit szeretnétek? Ti káromlók, buták, bolondok... lábukat széttáró asszonyok...

Hm... Mi legyen

Hagyjuk elsorvadni életünk? S vele együtt szellemünk?

Gondolkodom... gondolkodom... nem írhatok mást, hogy én én vagyok te meg te... Hol a történetnek vége? Sehol se... Csak írunk... írunk... írunk ... Írunk.. és kinek és hova... te tudsz még írni ember?

Mit ér a rózsa tövis nélkül? Mit ér a zene dallam nélkül? Mit ér az író sorok nélkül? Ember! Emeld följebb bánatos tekinteted, s a jövőnek üzenj, írj eszeveszett!...

Nem! Nem! És nem! Mondj valami újat... valami érdekeset... mindenki azért szeret, mert ami vagy?... Nem... Tudod ki vagy te? egy neve nincs író aki írja gondolatait... Aki csak szónokol egy kicsit, hogy ő ki maga... Ennek képzeled magad?

Ember! Az a vonat elment már... hiába írsz, néped már nem éled újra! Ne erőlködj, te írónak nevezett akárki! Nagynak hiszed magad? Hát hidd csak... ettől jobb úgysem leszel... Te sehogy sem leszel jobb és nagyobb... csak hangod fokozódik... gondolatod elmú'... a kutyát sem érdekli... és te vagy író? Na és költő? Ugyan.... nem vagy még ember sem...

Igazad van... kinek nevezzem magam... Írónak... költőnek... színésznek.... tudod, ki vagyok én?... te vagyok... meg ő ... Meg mindenki, aki körülettem él... velük élek... a szívükkel érzek.. a kezükkel, lábukkal mozdulok... a hangom övéké... a hangjuk enyém... sikítok velük... sikítanak velem... akarsz velem sikítani?

A magadfajtával... ááá... inkább elkerülöm az ilyesféléket... te vagyok... meg ő... meg blah-blah-blah... mondd, mi minden vagy te még? Állat nem? Pedig az is lehetnél… az ember is lehetne...állat... vagy az állat lehetne ember? ... Bizony...ára jobb ember lenne, mint az ember nevű állat...állat... de magányom kínzó! Lelkem szálai már teljesen összekuszálódtak, miképp a szomorúfűz ágai... Lehetne mégis, hogy én te legyek, meg ő...lehetne, hogy érezzek szívükkel, mozduljak lábukkal, nekik adjam hangomat...lehetne?.......... Sikíthatnék veled?

Akarsz velem sikítani... vagy játszani?

Vagy hangod csak eregeted így é úgy... teszel hangodért... mész utána? Mond ki vagy te? Néztél már ki ablakon éjszaka és láttad az élőket halottan mozdulni? Akarsz velem sikítva játszani?

Akarom! A sikítást is, a játékot is! De mondd, a sötét ablak túloldalán miféle holtak mozognak? Miként mozognak ez élők halottan?...netán a halottak mozognak akár az élők?...halottak, és élők...élőhalottak...mozgolódva keresnek kiutat...hmm... szólnék nekik, de félek, a döbbenet végleg földhöz vágná őket... így csak hagyom...nem szólók semmit...had keressék, had kutassák...azt a rég nem létező kiutat...

Nézz át az ablakon... ne csak a maszatot lásd, amely tekinteted eltakarja... Lásd meg a halottakban az élt.. az élőkben a halottakat... ne hagyd őket.. szeresd... Ők ugyan halottak... Botorkálnak, mint a részeg.. De visznek téged hátukon, mint gondolat-puttonyt másoknak és mindenkinek...

Szeretném...őket...ha tudnám! De oly köd szállt alá, mely eltakarja utolsó gondolatom is... ha csak egy kicsit...csak épp egy kicsit...ha egy falatnyi fény jönne lelkükből...talán...én is látnám...ami te látsz!...s tényleg hátukon vinnének tovább... de félek... Félek attól, ha harag önti, el lelküket ledobnak... s akkor oda minden! Az utolsó gondolatig... Minden elszáll... és ezt nem akarom! Nem akarom ezt az álmot félbe hagyni... nem akarok ebből az álomból felriadni....!

Láss... Láss a szememmel! Ne nézz... Ne nézz... Hagyd ott őket és tapadj másra, hogy fájjon a jelenléted, mert akkor nem felednek...!kapaszkodj, mint pióca mit csak levágni tudnak... És fája a heg.... Légy életük része... Hogy meg tudod őket gyógyítani... a sivatagban egy széken...

Ez a vége mára

Vége? Honnan tudni, ha valaminek vége? Ki mit gondol...a végről...sivatagról...székről...piócáról...hegről....az tud csak a végről! A végről...ami soha el nem jő!

Ennyi volt a móka mára...de vége sosem járja!

Vers a gondolatokról 2. Földes Olga és Maksa Balázs

Véres csillag...lehull a mélybe...

Szikrákat vet a sötétségbe...Egy halvány csillagfényt küld utána...

De könnyeit az sem mossa tisztára...

Mért sírsz te csillag, tested miért borítja bíbor pára?

Mért feszengsz a nagyvilágban?

Messze földről, harcból jöttem, megsebzett a csillaghorda...

Bú a lelkem, bú a szívem, elhagyott a csillagocska...

Ott világít, nézd, utánad, sugarával sebed mossa

Mossa...de csak mossa... Gyógyírt mégsem tészen rája!...

Te csak kérjed, és úgy érzem, mélybe hullik még utánad...

De erőm!...oly kevés van... Hiába mennék...mennék csak nyomába'...de már lelkierő nem árad!

Ennyi volt a terápia? Hagyjam el a csillagomat, ne gyógyítsam bú-bajomat?

Ne hagyd el a csillagodat, repülj hozzá, vedd karodba, és amíg a világ világ nem árt Néktek csillaghorda!

Testem vánkos, lomha, de lelkem repül tova! Repül messze...fel az égbe... csillagoknak mezejére!

Ejj Te csillag Véres csillag, hol a tüzed, hol a vágyad, ne engedd, hogy halvány párod elepedjen utánad!

Oh, Te égi!...Ott a drága! Látszik már a szép Sugárka...Odafutok nyomban, tüstént...átkarolom...s...mi több lesz még?!....

Gyere édes, véres párom, hajtsd fejed a kebelimre, csókod égjen, tüzed fájjon, Párnád legyen az én ágyam-

Megyek édes, kellesz nékem!... hogy szeretnéd? Mit csináljak?...nyaljam véres tested?..vagy a fülcimpádat?

Na, ez az én édes párom, megjött már a harci kedve, azt hiszem, ha így folytatja, meg lesz a galaxis mentve...

Vége!

Ennyi? Nem is kezdtem nagyon bele...s máris elment...messze...messze?!

Vers a gondolatokról 3. Répási Évi és Maksa Balázs

Őszi ködös éjjel,

Két lélek kóborolt halkan, kéjjel-

Szívvel, testtel, fénnyel,

S haldokló, vergődő reménnyel.

Könnyező, vérvörös tenyérrel.

Szomorú füzek alatt haladtak ők ketten-

Égig érő szeretetben, szenvedésben.

Utolsó útjuk ez, tudják jól, hogy valaminek vége van-

Lelkük félig már a túlvilágon, testük mélyen a föld alatt.

Férgek rágják titkon a húst, démonok zabálnák fel a sóhajt

Lelkük is, testük is férgektől hemzseg... menny vagy pokol...így is-úgyis szenved!

Pokoli tánc ez; árnylények vígvacsorája e dráma

Keringő, rumba...egymást csak váltja, s fokozódik a dráma

Lábakra írt nagyária, mely megvétóz minden jót, s teret enged a bűnnek a világban.

Ki írja e sajgó drámát? Urunk, mostohánk?...Mostoha-Urunk? Istenünk? Szellemünk?

Fájón mar belénk a tudatlanság, az igaz hit hiánya

Igaz hit? Hol van az?! Ez már vallási propaganda...nincs már itt... csak az anyagiak!...

És a tengernyi vér a lábunknál... hatalom, népek és halál. ég a Föld egy szerelem oltárán.

Bitófán a nemzet...lóg...saját keze által. alatta a Föld romokban, sárban...

S követi őt ezer gondolat; mocsárba full mind, egy sem keres, vagy talál kiutat

Ölnek, gyilkolnak a Mi Urunk, Istenünk nevében...s békét várnak a vértengerek felett...?!

És fehér zászlókat, napsugarat, 'tán mosolyt? Ugyan!

Majd a lelkük! Odafenn a magasokba'... Zászló nélkül, mosolyogva, tiszta színben...nyugvást hoznak.

Vagy zavart. Nem tudhatjuk. De most harcolni kell, megragadni kardot és pajzsot!

Frontra menni, csatát venni... élet felett...halál felett...lélekről, reményről, félszről, szeretszről...

‎... Dalolni... Szófegyvert bírni, lantot ragadni - mikor más vért ont, s beleket, tollal kell győzni!

Húrom pengetem...de nálam nagyobb emberek, tollal adnak-vesznek népeket, nemzetet!

Így hát zenélek bolondul, most úgy érzem, hatalmasok nem végezhetnek velem

Mint bolond, ki elhagyta gyógyszerét, felkapom lantom, s rohanok pusztán, mezőn, legelőn, hogy a népem...diadalt arasson!

Ha elbukom, én azt sem bánom; őrületem lesz a megoldás, már látom!

E szavakkal mesélte hajdanán, a gangon csirkét kopasztva nagymamám... a lélek harcát...kedvenc könyvéből...életről, halálról,... Reményről, álomról,... s miegymásról!

Szívemben őrzöm minden mondatát. S a hőst, akivé én is válnék, ha volna erőm.

S nagymamám...drága egyetlen nagymamám...miképp mondta, Uradnak azt tekintsd, ki sorsod kovácsolja, életed megformálja, s lelked...kicsiny lelked ápolgatja...

Mennyire igaza volt! De most itt lépkedek mellette, egy idegen mellett; visszavágyom a múltba!

Az hittem az életem, könnyebb lesz, ha elmegyek...elmentem hát messzire...oda hol csak lelkek ülnek... de így sem lett könnyebb az életem. A túlvilágon sem jó nekem...

Összezárva magammal, s igazából Veled...! Ördögök kergetnek kevélyen...

S Mi ketten...sétálunk a tölgyesekben...ködös, őszi éjjel. Én és Te... a két kicsit lélek...s immár boldogan megyünk a szemközti fénybe...új világnak szép fényébe...