A pokol kapujában

Szerda volt, amikor valahogy másképp kezdődött a nap. Bekerültem, egy akkor még semmi rosszat nem sejtető közegbe. Régi épület volt. A téglából épült kaszárnyában dolgoztam. Korboncnok rezidensként vettek fel. Ekkor még senki hozzám hasonló, „kopasznyakú” nem tudott semmiről. Fokozatos feszültség és nyüzsgés volt megfigyelhető. Egyre több vonat érkezett emberekkel zsúfoltan. Csoportokat alkottak az egyenruhás katonák. Ezen csoportokba válogatták szét az embereket. Mind nőt, mind férfit és mind gyereket. Valami közös volt mind annyikban. A vallásuk. Mindenkin megfigyelhető volt gyermektől- vénemberig a jelkép. A jelkép, ami ma már történelmi. Már-már közel járt a tél, ennek ellenére anyaszült meztelenre vetkőztették az összes zsidót. Külön a nők és külön a férfiak. Egyenruhát kaptak. Ekkor még az emberek nem sejthették mi várt rájuk. Elszabadult a pokol.

„Lassan egy hete, hogy megérkeztünk. Senki nem tudta, hogy hol vagyunk és mi vár ránk. Volt, akit boldogsággal töltött el, és a lehető legjobbra számított, volt, akit félelemmel töltött el és a rémülettől rideg remegés rázta meg. Megalázó volt együtt fürödni a több száz hozzám hasonlóval egy 10-szer 10 méteres zuhanyfülkében zsúfoltságig tömve. Megnyitották a csapokat. Jéghideg víz áramlott a már amúgy is fagyos és rideg emberekre, de ennek ellenére jól esett. Ezután visszatereltek minket a barakkokba, mint valami marhákat. Iszonyú éjszaka volt. Gerendákból összetákolt ágyak sokasága. Egy ágyon minimum három ember feküdt. Takaró egy szál se. Hatalmas csönd. Csak az emberek vacogását lehetett hallani. És azt, ahogy imádkoztak. Volt, aki azért, hogy ne bántsák és elengedjék, de volt, aki teljesen elvesztette az uralmát önmaga felett és azt kívánta, hogy végezzék ki. Az utóbbi másnap bekövetkezett. Hajnali 4 óra lehetett, mikor katonák léptek be a barakkba, ahol én is voltam. Elkezdték fújni a trombitát, mint valami honvédségi bázison. Erre természetesen még az is felriadt, aki a végelgyengülés kellős küszöbén állt. Mind lelkileg, mind fizikailag. Minden második embert kiválasztották és elhurcolták őket. A későbbiekben semmit nem tudtunk róluk. Sejtésünk volt. Szinte biztosak voltunk abban, hogy e kiválasztott személyek csaknem a másvilágban vannak már.”- ezt a feljegyzést egy zsidó férfi zsebében találták, kivégzése után.

Hajnali 4 óra volt, amikor egy csapat „foglyot” hoztak az északi kaszárnyába. A tábornokok, katonák, na és az orvosok rendkívül jó kedvűek voltak így a kora reggeli órákban. Behoztak egy ládát, ami tele volt fém dobozokkal. Mindegyiken felirat volt. A felirat így szólt:

„Zyklon–B,

26–28 Celsius-fokon a levegővel keveredve hidrogén-cianid gáz szabadul fel,

Ami belélegezve gyorsan halálos mérgezést okoz.”

És ekkor beterelték az embereket a zuhanyzóba és megnyitották a csapokat. De most nem az történt, mint korábban, hanem a huszadik perc után sorban hulltak az emberek, mint ősszel a falevelek. Ebben a zuhanyzóban olyan 20-25 ember volt. A későbbiekben került a kezem közé néhány dokumentum az aznapi kivégzésekről. 1941. szeptember 3-án, 600 szovjet hadifoglyot és 250 lengyel beteg, legyengült embert öltek meg. A kísérlet húsz órán át tartott. Ekkor már kezdtem kíváncsiskodni, hogy mire készülnek a továbbiakban.

Egyszer csak fekete füst gomolygott az épület kéményéből. Berohantam, és keresni kezdtem. Végig futottam egy hosszú folyosón, s ráleltem egy kamrára. Iszonyatos meleg jött kifelé. Bementen és valami olyasfélét láttam, amit talán egy életre el nem felejtek. A gázkamrában megölt emberek holttestei egymás hegyén-hátán. Látható volt a könyörtelen bánásmód. Érzékelni lehetett, hogy csak úgy oda lettek dobálva, mint valami szemétkupac. Áradt a hő a krematóriumból. Sőt, nem is egy, hanem több krematórium volt ott. Mindegyik mellett egy vashordó tele hamuval. Úgy gondolom, nem kell részleteznem milyen hamu…?!

Újabb jegyzet, egy másik fogolytól: - „Szinte biztos vagyok abban, hogy azokat, akiket elvittek, már halottak. Mindenki fél, és mindenki attól retteg, hogy őt is megölik. Az éjszakák egyre elviselhetetlenebbek. A hidegtől remegő emberek zaja, és a fülledt bűz, ami belőlük árad, mint valami döglött állatból. - Újabb reggel, újabb kivégzések. - Ma reggel is, mint minden reggel bevonultak a 10-es számú barakkba a katonák, - ugyanis itt voltam én is- és mint még korábban sosem, elkezdtek lövöldözni. Sorban hulltak az emberek, majd szó szerint talicskákra dobálták őket és eltolták valahová.

A mai nap is rejteget csodákat és gaztetteket, gáztetteket. Kora reggel arra ébredtem, hogy valahol erőteljesen lövöldöznek. Álmosan kikeltem az ágyból, felvettem szolgálati ruhámat, és követtem a zajt. Egyenesen a 10-es barakkhoz vezetett. Mire odaértem csend volt. Azt hittem káprázik a szemem, mikor láttam, hogy egymás után jönnek ki a barakkból a katonák, maguk előtt talicskát tolva és azok megpúpozva hullákkal. Követtem a „taligás bácsikat”. Szörnyű látvány fogadott az épület túloldalán. Hatalmas és mély árok, tele meztelen hullákkal. Volt köztük nő, férfi, de a legmegrázóbb a rengeteg gyerek. Egészen a totyogó picitől az iskolaérett kamaszig.

Ekkor már sejtettem a dolgokat. Megrázó eseményekkel járt az a nap is, mikor először írták ki a bejárati kapu fölé, hogy Konzentrationslager Auschwitz- Birkenau (Auschwitz- Birkenau Koncentrációs Tábor). Ezen a napon hozták nyilvánosságra a három fő tábort. Az egyes számú „Auschwitz I., koncentrációs tábor”, a kettesszámú „Auschwitz II. (Birkenau), megsemmisítő tábor” és a hármas számú „Auschwitz III. (Monowice), munkatábor”. Megjelent egy lázító felirat is: „Arbeit macht frei” („a munka szabaddá tesz”).

1942-ben áthelyeztek a kettesszámú táborba, a fő megsemmisítő táborba, Birkenauba. Már messziről láttam az épületet a vonat ablakából. Hosszú, karcsú épület volt. A közepén hatalmas kapuval, ahol egy vasúti pálya állt. Fölötte hatalmas kastélyéhoz hasonló torony. Lassan a mi vonatunk is begördült a kapun. Hatalmas szöges, drótkerítés volt mindenütt. Az udvar akkora volt, hogy az egyik végéből nem láttam a másik végét. Tele-s tele volt hatalmas barokkokkal.

Augusztus volt, amikor egymás után dőltek befelé a szerelvények a pokol kapuján. A beérkezőket három csoportra osztották. Egy csoport néhány órán belül a gázkamrába került. És újra füstölni kezdtek a kémények. Naponta több mint húszezer embert gázosítottak el a Zyklon-B nevű készítménnyel. A beérkezők egy részét rabszolgamunkára használták különféle gyárakban. A harmadik csoport Josef Mengele-féle orvosok kezei közé került. Ezek nagyrészt ikrek, törpék voltak. Rajtuk orvosi kísérleteket hajtottak végre. Ők kapták a megnevezést „a halál angyalai”. Ennek ellenére, voltak, akik próbáltak segíteni a foglyokon. Egyik legnevezetesebb személy Oskar Schindler volt.

Minden ott kezdődött, hogy 1927-ben csődbe ment a családi vállalkozásunk. Nehéz volt a megélhetés. Teljesen eladósodtunk. 1939. volt, amikor beléptem a Német Nemzetiszocialista Munkapártba. Jelentős kapcsolatokra tettem szert, amit a későbbiekben az emberek megmentésére tudtam felhasználni. Először csak azért dolgoztattam a foglyokkal, mert az volt a legolcsóbb munkaerő. De amikor Amon Göth felszámoltatta a krakkói gettót és további gettókat irtott ki, elhatároztam, hogy tennem kell valamit. Ennek az embernek az volt a mániája, hogy távcsöves puskával lövöldözte a rabokat a teraszáról. Nagy harcok árán elértem, hogy a dolgozóimnak nem kellett a gettókban élniük, hanem nálam a munkásszállókon. Ehhez rengeteg élelmiszerre és gyógyszerre volt szükségem, amit akkoriban csak feketepiaccal tudtam beszerezni. Egyszer-kétszer őrizetbe vettek emiatt, és volt, hogy börtönbe zártak, de szerencsére Göth nem tudott róla. Látva a táborokat, én teljesen más körülményeket hoztam létre. Sokkal több ételt kaptak a dolgozók, és volt egy titkos kórház is a gyárban. Engedélyem nélkül a náci katonák sem léphettek be a gyár területére. Itt senkit nem vertünk, senkit nem öltünk meg, és senkit nem küldtünk vissza Auschwitzba. 1943-ban átalakítottuk a gyárat lőszergyárrá. Amikor a szovjet csapatok elérték Lengyelországot, a gyárat átköltöztették, mivel én is tagja voltam a náci pártnak. Minden követ megmozgattam azért, hogy az üzemet Brünnlitzbe helyezzék át. Végül sikerült. A költözéskor készült el a lista, (Schindler listája) ami a zsidók nevét tartalmazta, akiket magammal vittem az új gyárba. Itzak Stern gépelte le a neveket. Pontosan 1098-at. Az idősebbeket húsz évvel fiatalabb ként tüntettük fel és a gyerekeket pedig felnőtt ként. Az orvosok, tanárok neve mellé szakmunkás végzettséget tüntettünk fel. Így sikerült a terv. Az üzem 1945. május 8-ig működött. Ekkor menekülnöm kellett. Búcsúzóul ajándékba kaptam egy gyűrűt a zsidóktól. Egy mondat volt belevésve. Ez a mondat:

„Wer nur ein einziges Leben rettet, rettet die ganze Welt“

„Aki egy életet is megment, megmenti az egész világot.”

Lassan, ahogy teltek-múltak az évek, kezdett a birodalom szétesni. A nagyvezért, a Führert saját szememmel csak egyszer láttam. Nem volt gyakori vendég a táborban. Az első jele a szétesésnek a gázkamrák felrobbantása volt. A személyzet megkezdte az evakuációt, a foglyokat gyalog indították el nyugatra. A legyengült, beteg rabok sorsa megpecsételődött. Őket hátrahagyták, majd kivégezték őket. Mielőtt elindultunk nyugatra, az összes fellelhető dokumentumot, feljegyzést elégettek. Láthatóvá vált igyekezetük a tömeggyilkosság eltitkolásával kapcsolatban.

Én is elindultam nyugatra. Csupán egy kulacsom és egy iránytűm volt. Az első határnál megbilincseltek és börtönbe vittek. Ott írtam ezt az egész feljegyzésemet. Az utókor számára. A fogva tartóim megtalálták ezt a dokumentumot és kötél általi halálra ítéltek.

Csak pár órám maradt ebből az életből. Be-bevillannak dolgok, események, amik ott történtek. Ott a pokolban. Kijelenthetem, hogy megjártam a poklok poklát. Ott voltam a Pokol kapujában. Ennyi volt. Így volt. Megjöttek az őrök. Mennem kell. Mondanám, hogy szép és jó volt az életem, de nem. Ezt nem lehet szépnek és jónak sem nevezni. Visznek. ÁMEN.