Édesanyám
2011. április 30., 11:45

Egy villanásnyi emlék, kitörölhetetlen

nagyszüleim állnak az ajtókeretben.

Négy éves lehettem...

Nagyapám furcsán rám néz,

nagyanyám zokog, s Papa szól,

Apád halott.



Néma csend. Hajnali három,

anyám sírása tör át a némaságon.

Így maradtunk ketten, Anyám, én és a félelem,

hogy Apám nem jön vissza, többé már sosem.



Az én csodaszép Anyám!

Bámúltam szájtátva a koporsó mellett,

míg mások roskadoztak, ő szilárdan állt,

és nem volt gyenge, többé már soha.



Erős maradt, néha túl kemény

Velem a nagyszülők "babáztak",

boldog voltam, elégedett voltam,

örültem a szabadságnak.



Csodáltam, bámultam, imádtam.

Ügyes volt dolgos és maximalista,

legyőzhetetlen, gondoltam én

és féltem is kicsit, hisz hosszú volt a lista

Min a sok elvárása volt,

ilyen legyél, és pont.



Így voltam gyermek, majd kamasz

Szomjasan a szóra, az ölelésre,

mit megkaptam mástól,

és vágytam csak Tőle...



Ünnepem volt minden pillanat,

ha daloltunk, nevettünk...

Néha csak összejött ez is

s a nevetés... jaj, hogy tudtunk nevetni!

Örzöm az érzést, fontos emlék





és megint fáj, mélyen legbelül a magány.

mi jött velem,s el nem hagyott soha.



S Ím itt vagyok, túl életem felén,

túl mindenen és minden előtt,

rettegve attól, hogy elveszítem őt,

az évek során, úgy megszelídült,

nekem ma is gyönyörű,

reszkető kezű, imádott Anyám...