Virágszirmok édesanyámnak

 A vissza- visszatérő télies idő ellenére sem késlekednek a tavaszi virágok szirmaikat bontogatni. Kertünk korai ékességei, a hóvirágok,a különböző színekben tündöklő,de szerénységük által oly vonzó krókuszok, nem beszélve a százszorszépekről, a bimbózó nárciszokról,jácintokról,ibolyákról,ugyanúgy nyílnak, mint máskor. Pedig ez a tavasz egészen más, mint az eddigiek… Nem tudják, hogy velem együtt ők is árván maradtak? Vagy ösztönösen érzik, hogy azt a gondoskodást, szeretetteljes ápolást ezen túl tőlem is ugyanúgy megkapják?

Könnyes szemmel, szívemben mély, sajgó űrt érezve sétálgatok a kertben, s szemrehányóan kérdezem tőlük: Kinek nyíltok? Nincs már köztünk az édesanyám, akinek a mosolya, különösen táplált benneteket. Végül is igazatok van – döbbenek rá - hiszen most is tudtok kedveskedni neki.

      Gyertek – gondolok egyet – ebből is, abból is veszek le pár szál, kezem ügyébe hajló piciny virágot.

Miközben ballagok a temetőbe, sorba veszem mik is azok, amikről mesélni szeretnék Édes - anyámnak.

     Újra itt vagyok, anyukám! – érintem meg szokás szerint gyöngéden megsimítva a sírkövet. Már nem simogathatom piciny, törékeny kezedet, mint haldoklásod idején.       

Kerted, elsőként nyíló legkedvesebb virágaival érkeztem most. Gondolom már vártad lépteim ismerős neszét.

Voltam Attila bátyám sírjánál is. Tudom, nem tudtad megemészteni korai halálát. Nagyon hiányzol, a kilencvenéves, beteg, édesapámnak is. Pedig mindent elkövetek, de téged, a hajszál híján hatvan éve hű társát, nem pótolhatja senki sem.

Amikor kicsi voltam, te meséltél nekem, majd jó éjt kívántál. Most én mesélek, békés pihenést kívánva.

 Képzeld, egy fényképedet kitettünk az asztalra. Oly kedvesen mosolyogsz rajta! Így velünk vagy mindig. Marci dédunokád, amikor meglátott ott, örömében felkiáltott és megpuszilta a képet. Majd kiment a kertbe, s a pici kis markában szorongatott százszorszépekkel jött vissza. Dédi mamának akarom vinni, mondta ellentmondást nem tűrően. Kijöttünk hozzád vele, és a sírodat borító koszorúk alatt keresett téged. Nem látom sehol sem, mondta szívfacsaróan, s bánatosan megkérdezte: mikor jössz haza.

Mit nem adnánk azért, ha még egyszer találkozhatnánk!

Nagyon szépen fejlődik a nyolcadik dédunokád, Aliz baba is. A többiek is jól vannak, sokat emlegetnek.

Sok- sok mindent mesélnék még, de már mennem kell. Kezd sötétedni, még búcsúzóul meggyújtok egy mécsest, melynek lángja, még marasztal.

 Visszaülök picit még sírt fedő rideg, beton szélére. Emlékfoszlányok kavalkádja fejemben:

      Azért nem volt mindig kapcsolatunk felhőtlen, szúr belém az őszinteség tüskéje. Igen-igen, bólintok rá. Tátongott köztünk egy szakadék, amelynek titkát sosem fejthetem már meg..        

Valójában két éve, betegséged során kerültünk közel egymáshoz. Úgy érzem, minden tőlem telhetőt megtettem érted, de vajon tudtodra adtam e eléggé: köszönöm, hogy veletek élhettem?

Életem legfájóbb napja lesz, nemsokára, amikor egyik legkedvesebb ünnepem, az anyák napja virrad ránk. Mily boldogan készülődtem mindig, apró, de szívből jövő meglepetésekkel, már napokkal előtte, köszöntésedre!

 Már nem puszilhatlak meg! Mindig megborzongtam, amikor láttam a temetőbe igyekvőket, anyák napi csokrokkal a kezükbe. Oly hálás voltam, hogy még voltál nekem.     Köszönöm, hogy életet adtál, Édesanyám! Most én adok életet neked, azáltal, hogy életem minden percében rád gondolva, tovább éltetlek!