Tűnj el!

Patadobogás hallik’ az úton,

rozoga kerék-csikorgás,

itt van ismét, eljött elmémhez

a keserű látomás!

Gyors iramban rám telepszik,

tudatomra rátapad,

rémült agyam menekülne,

ám egyre csak falnak szalad!

Nem érdekli nappal vagy éjjel,

számára soha nincs ukáz,

Kóbor lélekként visszajár

és erőszakkal meggyaláz!

Vasmarokkal szorít magához,

nem enged rút kezéből,

szemem bíborszínbe borulva

dülled ki a helyéről.

Ajkam száraz levélként ropog,

vonítás hagyja torkom zugát:

- Tűnj el! Tűnj el ócska ármány!

Tőlem többé nem kapsz csudát!

2006. szeptember 9.