Születésnapom, sírcsokrok közt

/2010. január 14 /

      Hosszan csengettek. Ki az, az elvetemült, aki pont ilyenkor zavar? –villámlott át az agyamon. A fekete nadrágomat vasaltam éppen. A házban mély, gyászos csend. Szinte fájt az egyedüllét. Az eredeti kis családom utolsó tagjának, édesapámnak temetésére készültem.   Fejemben kavarogtak a gondolatok: a szeretett kispárnáját, a koporsóba szánt hóvirágcsokrot – melyek az imádott kertjének elsőként előbújt virágai voltak - a gyászzene CD- ket, a nejlont a koszorúk alá és így tovább. Itthon ne felejtsem ezeket.! Jaj, nyílalt belém, még a szívgyógyszeremet sem vettem be.  Közben felvillant előttem az a felejthetetlen pillanat, amikor édesapám szíve utolsót dobbant bent a kórházban s miközben gyöngéden, próbáltam nyitott szemeit lezárni, megcsörrent zsebemben a telefonom. Zavartan beleszóltam, elcsukló hangon: igen,  .. Most született éppen meg az első unokám! – zengte örömmel a vonal túl végéről szüleim keresztlánya, Marika. Gratulálok, de az én drága apukám pedig éppen most halt meg! – nyögtem ki. Pontosan déli tizenkettőkor. A telefont eltéve apára néztem, s úgy tűnt, hallotta még ezt a várva - várt hírt.  

Az ismételt csengetésre, a vasalódeszkára letettem felállítva a forró vasalót.  A kapuhoz siettem. Zoli, a temetkezési vállalat halottszállítója állt az ajtó előtt. Meglepve, értetlenül néztem rá. Csak nem valami baj van a temetés körül? – kérdeztem türelmetlenül, ijedten. Van egy kis gond, vakarta meg Zoli a feje búbját. Gyere, így ahogy vagy, azonnal! A sírásó fiúk megmutatják, mi a probléma, mondta, s az órájára nézett. Gyorsan felkaptam az apukám feje alá szánt kispárnát, s kulcsra zártam a kiskaput.

 Már a koporsó mellett kellene lennem, a tiszta és vasalt fekete ruhámban, erre fel én, még az otthoni göncömben rohangálok - háborogtam. Az autóból kiszálltam, s vágtattam először a ravatalhoz, ahol a drága édesapám már várt rám, az utolsó találkozásunkra. Oly kiszolgáltatottan feküdt a koporsóban! Jégcseppes, fagyos arcát megsimítottam, a feje alatt lévő hófehér díszpárna alá rejtettem a kedvenc kispárnáját. Mindjárt visszajövök, suttogtam, lehessünk még kicsit együtt…

Siettem a sírhelyhez, ahol döbbent arccal vártak a sírásók.

 Tudni illik, körülbelül két – három éve készült el a két férőhelyes kripta. Biztosították önmaguknak végső nyughelyüket a szüleim, ismerve szűkös anyagi helyzetemet. Egy éve temettük a hosszú szenvedés után távozott édesanyámat a baloldali cellába. Koporsóját fed lapok, s föld takarta.

 S most édesapám nyughelyének előkészítésére készülve, a munkások levették a nagy, külső beton lapot, s megdöbbenve látták, amit most nekem is sajnos látnom kellett. Erősen megszédültem a látványtól, ami elém tárult: a koporsóra szakadt, kettétört fed lapok halmaza. Agyon nyomták az én drága édesanyámat! - nyílalt belém a felismerés, mérhetetlen düh tombolása kezdődött el bennem. Nem elég, hogy születésnapomon szülőt temetek?!

Magamhoz térve, lelkierőt kapva Istenkétől, megbeszéltük a sürgős feladatokat, akadály elhárítását a sírásókkal, s versenyt futva az IDŐ-vel, a szertartási teendőkkel kellett újból foglalkoznom. Ezt mind egyedül? - teheti fel a kérdést, olvasás közben valaki. Igen, ezt én akartam egyedül végig csinálni!  

Haza sietve, magamra kapkodtam a gyászruhámat, s a ravatalon fekvő édesapám helyett, egyre csak anyukám körül forogtak gondolataim: A csepp, törékeny anya képe libbent a szemem előtt. Óh, Istenem, aki annyit szenvedett, mint ő, miért kellett kétszer halnia?  Megvillant az is előttem, mikor apukámmal együtt majszolták az olajos kenyeret, igaz jóízűen, mert tudták: nemes célra spórolnak… S amikor megkérdeztem, megint ez a „ menütök” ? – szemlesütve válaszolták: nekünk ez esik mostanában jól. Milyen büszkén, örömmel mutatta anyukám annak idején, volt munkatársnőjének, mikor elkészült az „öröklakás”.! Igaz, egyszerű, de a célnak megfelel. – mondta, ha nehezen is, de kispóroltuk… hm. Istenem, mennyire bízott a mesteremberben!

 Nem sokkal halála előtt, már nagyon gyönge volt, Levente fiam kivitt minket autóval a temetőbe. Minden rendben, nyugtázta s halkan megjegyezte, így kevesebb gondod lesz a sírunkkal, kislányom. Majd közösen, az Attila bátyám sírját is körbe betonozzuk, terveztem a jövőt, mikor utoljára vittünk anyukámmal együtt virágot, bátyus sírhantjára. Attila testvérem is a közelmúltban távozott az élők sorából,55 évesen, óriási űrt hagyva maga után. Melyet nem tudott édesanyám feldolgozni.

Lelki kalandozásomból hírtelen eszméltem, amikor az órára pillantottam és már türelmetlenül nyomta a fiam az autódudát, jelezve, igencsak késésben vagyunk. A ravatalozóban már szólt méltóságteljesen a gyászzene, melyet apukámmal még életében kiválasztottunk.. Próbáltam elcsitítani a lelkemben dúló, anyukám síri történetét, bízva abban, hogy apukám erről nem tud semmit. Bár, ha hinni lehet abban, hogy ő már mindent tud és lát… Lehet, hogy zokog a lelke, anyukám csontjai fölött? Vagy már mosolygó lélekkel együtt lengedeznek gyászoló szeretteik, barátaik, ismerőseik között? Bátorítva engem, négy unokáját s szeretettel óvják a nyolc kis dédunoka lépteit?  Hatvan évi házasság után, abban a más világban is, reméltem, megtalálják egymást. Istenem, 91 év! Nem is csoda, hogy hajnalig tartott az édesapám életút állomásainak összeállítása. Milyen, történésekben gazdag életet élt, s mekkora életerővel! Nekem, ha csak felényi lenne az ő akaraterejéből 55 évesen, boldog lennék! Így elmélkedtem, mikor elérkezett az a rettenetes, visszavonhatatlan pillanat, mikor lezárják a koporsó fedelét, amivel végleg megfosztanak a drága édesapától. Búcsúzóul megsimítottam még Őt utoljára, s a hóvirág csokrot mellé rejtettem. Igaz, megígértem a halálos ágyánál, nem hagyom el magam s megállok egyedül is a lábamon, s azt is ígérnem kellett, hogy nagyon vigyázom magamra…. Ez ugyanis kellett ahhoz, hogy haláltusája lassan-lassan csendesedjen, s itt tudjon engem örökre hagyni. Most mégis jól esett volna ordítani, ne hagyjon itt!  Tudta ezt ő, nehéz lesz feldolgoznom azt, mikor mindhárom, imádott családtagom szinte egyszerre hagy magamra.

Összeomoltan magamba roskadtam, mikor megvillant gondolatomban, az a papír cetlire írt feljegyzés, melyet bátyám iratai között találtam: Akit igazán szeretünk, azt el is kell tudni engednünk.!

Kell még egy szó, mielőtt mennél….. a jól ismert betétdallal kísértük édesapámat végső nyughelyére s Az estharang szívbe markoló dallamára helyeztük a drága édesanyám mellé. Fájt, hiába nélkülözték meg, nem adhatott elképzelésük szerinti, békés együtt nyugvást a sírhelyük. Közéjük furakodott hívatlanul a rideg, sárgaföld fal!

Magamra maradva, magányosan álltam sírkövük előtt. A visszavonhatatlanság fullánkja döfött belém: ennyi volt. S nincsenek többé.

Végül a fagyos szél, indulásra késztetett, s a lábam elé sodort egy, koszorúról letört orchideát.

Mintha a szüleim utolsó üzenetként ezzel kívántak volna sok boldog születésnapot.