Zivatar
Főz az Eső Sára,
s vígan dúdolászgat,
várja haza urát,
hisz vége a munkának.
Nagy csörrenés hallik,
rohan a szobába,
kicsi fia reszket,
s riadtan néz rája.
„Jaj, mi lesz most fiam?
Mily bajt cselekedtél?
Apád mérges lesz,
ha megtudja mit tettél!”
Belép Dörgő Nándor,
„Ó, csak meg ne lássa!”
Bújik a fiú rögvest
anyja szoknyájába.
Dühös amaz bizony,
kiabál keményen,
szavai hasítnak’,
cikáznak az égen.
Hatalmas lett a baj,
nagy zűr néz ki máma,
az apa óriás ereje,
a fákat is tépázza.
Beborul a környék,
pöröl kis szegénnyel,
anyja rejti, védi, arcán
könnyek folynak széjjel.
Mozdul körbe-körbe,
tódul a szoknyája,
ura verésre készül,
de nem ér fia nyomába.
Keservesen zokog Sára,
s könnye záporán át,
könyörög szentjéért,
ne bántsa a drágát!
Tehetetlen Nándor,
nincs más út számára,
elborult elmével
villámokat szór szája.
Elmarad a pofon,
de hogy kitombolja magát,
távozik, s merre megy
tüzes fullánkokat hágy.
Hogy elmúlt már a veszély,
Cikk-cakk Peti előjön,
anyja lábaihoz térdel,
s kéri, ne gyötrődjön.
„Bocsáss meg!” – s közben lágyan
arcát simogatja,
„Ígérem, hogy többet
nem leszek rossz!” – mondja.
Lassan nyugszik Sára,
gyermeke is már az ölében,
mosolyog az imán, s az ég tisztul,
hisz könnye elapad szépen.
2006. június 02.
|