Félelmetest’ álmodtam...
Félelmetest’ álmodtam az éjjel,
még mindig lelkemben kavarog,
rossz árnyak leptek meg nagy hévvel,
nem tudok szabadulni, bárhogy akarok.
Óriáskerékre biciklik voltak szerelve,
s rajta ültek a halott rokonok,
vonatablakból lestem dermedve,
szeretteim miért s hova hajtotok?
A kerék lassan fordult körbe-körbe,
ahogy némán tekerték a pedált,
bámult rám mind, s tekintetük földbe
döngölte ott egyhelyt a leányt.
Arcuk fakó volt, szemük sárga, szürke,
haladtak monoton, ahogy az út mutatta,
édesapám ült legfelül s tűrte,
hogy a legnagyobb teher az ő vállát nyomja.
Későre járt már, bár a Nap még pislogott az égen,
a vad szél tépte hajuk s marta arcukat,
toloncolta őket vissza, szorítva a féken,
ám ha nehezen is, folytatták útjukat.
Majd pillantásuk átsiklott az alkonyba,
gyilkos csendben haladtak tovább,
ekkor felébredtem s arcom záporeső mosta,
mikor lesz bennem ismét békés a világ?
2006. május 31.
|