Ott fenn, sehol

Összetört álmaim 
Darabjai 
Szilánkokká morzsolódnak 
A rálépő talpak alatt. 

A magaslaton lévő 
Kis semmiről 
Lógatom a lábam 
Abba a bizonyos nagyba. 

Nehéz ezt elviselni, 
De mégis muszáj : 
Magas bércen vagyok 

Saját magam alatt.

Társra találtam

Lennék én újra gyermek; 
Igen, szívesen lennék, 
Ha valaha is még egyszer lehetnék... 

Lennék én fényes Nap, 
Hogy Neked ragyogjak minden nap; 
Hogy mindenkinek meleg fényt adhassak! 

Lennék ezüstös Hold, szép álmot hozó; 
Gyengéd öleléssel megnyugtató, 
Puha sötétséggel betakaró... 

Lennék Neked megtestesült vágyad, 
Szilárd, biztos alapokon álló házad - 
Személyed tisztelő, szerető társad! 

Szívedet örömmel betöltő érzés, 
El nem gyengülő, lüktető légzés; 
Ha öröm ér, emlékezés - 
Hogyha bánat, akkor feledés!!! 

Lennék mindez, ha személyem kérnéd - 
Nálam, velem céljaid elérnéd!!! 

Ám ha ezen kívánalmam Téged hidegen is hagy, 
Elmondhatom mégis, hogy nekem társam vagy!!! 

Igen, igen, Benned én társra találtam: 
Társak vagyunk a társtalanságban!!!

Teleírnám az eget

Lehet, hogy nem lehet - 
Az ember mit tehet?! 
Ám én mégis megpróbálom 
Véghezvinni az én álmom! 

Hidd el, ha tehetném, 
Teleírnám az eget én! 
Teleírnám magányos utakkal, 
Virágos ablakokkal, 
Sivár falakkal, 
Büszke hidakkal, 
Szomorú füzekkel, 
Vidám szüzekkel, 
Síró szemekkel, 
Felém nyúló kezekkel, 
Borús arcokkal, 
Csengő hangokkal, 
Süllyedő hajókkal, 
Zöldellő parkokkal! 

Teleírnám a felhőket, 
Ezt a tündöklő kék eget! 
Teleírnám büszke urakkal, 
Egyszerű paraszttal, 
Üres tekintetű 
Megfáradt katonával, 
Jó termésű 
Gyönyörű gabonával, 
Fagyos téli esttel, 
Nyíló női testtel, 
Haragos kudarccal, 
Pirospozsgás arccal, 
Élénkpiros véremmel, 
Az örök szerelemmel! 

És ha egyszer felnéztek az égre, 
Erre a boltíves kékre, 
S szavakat láttok az égen; 
Azt én írtam oda merészen!

Ne mondd azt...

Ne hagyd el magad, 
Lelked ne tanyázzon soha 
Az elhagyott lelkek 
Elhagyott szigetén! 

Legyen bármily kis vigasz, 
Vagy bármilyen kis támasz: 
Ragadd meg, mint a szalmaszálat 
És soha ne engedd el azt! 

Ne mondd azt, hogy nem lehet, 
Vagy hogy már rég nem akarod; 
Egyszerűen nem hagyhatod 
Magára szárnyaló lelkedet! 

Mert ha egyszer elhagyod 
Vissza többé nem hívhatod: 
Mert örökké fog szenvedni 
Az elhagyott lelkek

Elhagyott szigetén!

A hallgatás mellett

A hallgatás most társam,
Szótlanul ülök mellette;
De hogy reményét beváltsam, 
Szólnom kéne helyette.
Nem tudnám szóvá tenni jaj-szavát, 
Nem mondta el nekem szíve bánatát !
Magába folytotta minden fájdalmát, 
Nem lehetett hallani az ő panaszát !
Nem szólt, csak sóhajtozott
Egyre többet és mélyebben.
Csöndes volt, mint egy halott,
A sóhaja is tovalebben .
Szemeit könnyfátyol borította,
Remegő keze támaszt keresett;
Vigaszomat tán meg sem hallotta,
Csak gyötrelmesen nevetett.