Nagy hiba...

Nagy hiba nem hinni a boldogságban,

tévedés azt gondolni:

Nekem csak fájdalom a lét!,

Meg kell találni a rosszban s változásban,

a sokszor kellő s szebb jövő ígéretét.

2007. október 10.

Hálát adok...

Hálát adok Istennek

az életemért,

hogy nem szenvedek betegségben,

éhség nem kísért!

Köszönöm a családomat,

szeretteimet,

hogy pont Őket adtad nekem,

áldom nevedet.

Meg sem érdemlem talán

e sok szép percet, évet,

hálát rebeg szívem

s dicsőítlek Téged!

2007. október 15.

Isten szeret

Isten szeret!

Megérdemlem én e kegyet,

hogy őt életemhez tegyed?

Nem vitás – Jó Isten szeret.

Isten áldott!

Varázslatossá lett a világod,

mert általa ő pont ideszállott!

Nemes Isten – legyél áldott!

Isten bocsát!

Bűneinkkel berekesztjük a Dunát,

s mégis kaptunk egy édes kis csodát!

Kegyes Uram – csókolnám lábad nyomát!

2010. augusztus 26-27.

Kislányomnak

Akartalak,

annyira, hogy az már fájt!

Minden csontomban, idegszálamban

irtózatos kínokat éltem át!

Az utánad tomboló vágy bennem

égető volt, mondhatni beteges!

Beleőrültem abba,

hogy végre itt lehess!

Percek, napok, évek

pörögtek fejem felett,

szemem előtt csak a Te jöttöd gondolata lebegett.

Mikor apával testünk

a gyönyörben táncolva remegett,

tudtam, éreztem, hogy akire vártam,

Istennek hála, megérkezett.

A kilenc hónap maga volt

a mámor, ábrándozás,

sejtető várakozás,

megannyi, élménydús fickándozás.

Megérkeztél, itt vagy hát!

Sóvárgásom nem volt hiába,

nem fért szemernyi kétség ahhoz,

hogy mostmár enyém vagy!

Megkaphattalak valahára!

Emlékszel? Mikor a szülőágyon kezembe tettek,

szívünk egyszerre dobbant!

Ugye te is érezted?

Végre reszkető mellkasomhoz

szoríthattam piciny tested.

Elragadtatás kúszott ernyedt tagjaimba,

magamba szívtam bőröd édeskés illatát,

éreztem melegséged és szívverésed üdítő ritmusát.

Ó, úgy imádok beleveszni füstöskék tekintetedbe,

mint parti föveny a kiáradt folyóba,

elepedek érted, rezdüléseidet figyelve, lesve.

Félelemmel, védelemmel és csodálattal

telt szívem legmélyéről, búgó hanggal

végre kimondhatom: az én kislányom!

Te vagy a jelenem, jövőm; a világom!

2010. október 2.

Csak Te légy velem!

Eldobok mindent!

Nem kell tőke,

hírnév, drága autó,

forduljon vissza, aki jönne,

inaljon messze, ami jó,

eldobok mindent!

Nem vágyom házra,

se családra...,

csak Te légy nekem,

minden más szükségtelen!

Meghúzzuk magunk

egy híd alatt mi ketten,

immár együtt vagyunk,

hozzám bújsz s én ölellek

két karommal, szemben

a világgal, dacolunk...,

mi így egy egészet alkotunk!

Csak Te légy velem,

Drága gyermekem!

2010. október 2.

Főnix

Bájos kis torkodnak mélyéből előtörő,

mámorosan csengő hangod hallatára,

nehézkes erőfeszítéseim dacára

széthullok, mint egy pakli kártya

az izgatott varázslótanonc kezében,

elveszem, mint gyémánt

a tárna alatt a mélyben.

Kialvó testemnek

zugaiból elszökik a lélek,

majd egyszeriben hamvaimból

- csillogó íriszétől szemednek -

ismét életre kélek!

2010. október 2.

Kígyótánc

Megrészegítesz tekinteteddel,

elbódít mámorító illatod,

mint egy szerelmes, kedvvel

hozom le néked az égről a csillagot.

Tántorgó lábaim húznak,

kígyót kergetek velük,

szorosan magamhoz húzlak,

s ringunk a lakásban mindenütt.

Kótyagos pilláim repdesnek feléd,

butuska vigyor ül fejemre nyomban,

megbotlom..

ó de édes, kérlek, hogy ne félj!

Míg élek, biztonságban vagy karomban!

2010. október 4.

Vacsora

Félrenézve falnak csapódott

a már a repülésben is csalódott

kecses szárnyam,

leesve verdesek a sárban.

Gyenge testemmel erőre

nem kapok, hogy a mezőre

kijussak, ahol véd

a tarka színű rét.

Csőröm ernyedt, hátam

görcsben, szememre rá van

tapadva a piszok.

„Ni, ott a cica!” - szitok

hagyja számat gyorsan el,

„Ó, a gonosz jószág; hogy hordja el

az ördög messzire...!”

Csatt! Nem emlékszem már semmire.

Eszmélek, s érzem

ahogy tart két kézben

a cirmos, smaragd szemében

lobog a személyem

elleni vágy heves tüze,

nincs is öröme nélküle,

hogy játszadozzon velem,

nem forr már be többé vérző sebem.

„Jöjjetek kérlek, emberek,

az erő hozzá, s a tudás veletek,

hogy éles foga közül elvegyetek!”

„De látom, könnyes már szemetek,

melyet nem a bánat olajaz,

hanem az öröm fakaszt,

hisz így egy éhes szájjal kevesebb,

mit kell, hogy betömjön kezetek.”

2010. október 5.

Elárvult fajankó

Áttetsző fátyol hull

egymást szorító kezünkre,

andalító dallama

lágyan, részegítőn fon körbe,

úgy érezzük, mintha

tavaszi szellő simítna.

Hirtelen erős karmokat növesztve

belevájódik bőrünk tónusába,

gonoszt imádó szárnyával

felcsap a légbe s rántja

el kezed kezemtől,

tested acélosan húzva-vonva

fel a rémisztően messzi,

kies magaslatokba.

Távolodó szemed tükrében látom,

ahogy apránként elhamvad

szerelmed felém, véremet ontva,

az újnak lassanként virágot bontva.

Nem szabadna

hagynom, de csak állok

némán s tétován várok

a bekövetkezőre,

ahogy elröppensz vele messze, tőle

kapván ezután friss szerelmet,

rá ontod mostmár

izzó vágyad,

sok érzelmed

feledvén engem, ki a társad

volt tizenkét nyáron át,

mátkád voltam s jó barát,

olykor támogató mankó...

ki mára nem más lett csupán,

csak egy megunt, elárvult fajankó.

2010. október

Béke

Végtelenbe tűnő erő,

elillanó s nem lelhető

fájdalom, s szégyenült remény,

határtalan kesergés;

mély gödörbe estem én

újra, ott találom magam alant,

szívem arzénos krémmel kenem,

keserű, epés veszteglés csak,

mi egymaga maradt nekem.

Elhagytak mind, kikben hittem,

nincs senkim; őszülő fejem is lebillen

nyakamról s lehull a sárba,

pilláimon mocsok repdes s árva

szám üresen tátog,

elvesztek mind a mezők, határok,

miket róttam anno, egykor én,

szívtam tüdőmbe a mézédes ízeket,

s itta szemem a gyönyörű színeket.

Hol van az már, elreppent a jeges széllel,

fagy, füst, köd van már csak,

s bűzös, kátrány-szín leheletével

a halál ül egyedül mellém,

ernyedt testemre visszateszem

behorpadt fejem, s mellén

szótlan alázattal

én, azt pihentetem.

Egyedül ő az, ki rám figyel,

s tudod, - már nem érdekel -,

hisz azért jött csak, hogy elvigyen magával,

megbékéltem, hát útra kelek a halállal.

Nem gyászol, csak a kutya kinn a porban,

ki búsan vonít s azt is vontatottan,

s ekkor egy kemény hang rászól:

„Csend legyen!”

s ő, farkát behúzva eloldalaz nesztelen.

2011. január 30.

Évszakok

Tavasz.

Mikor végre a réteken, tarlókon előbújnak a zöld fűszálak, egyre-egyre alább taszítva elhalt elődeik ezreit. Lágy szellő lengedez, bársonyosan körbefon a gyümölcsfák virágainak bódító illatával, majd, mint Casanova tovább suhan mások andalítására. Vidám madárcsevej visszhangzik füleimben, kik a rügyező bokrok ágai közt bolondoznak.

Szerelem bujkál a fűszálak közt, feloson a létrán a tetőre, majd pajkosan végigsiklik az ereszen be a szobába a nyitott ablakon át, hol férjem már sóvárogva vár...

A nyarat a vízparton szeretem. Forró napsugarak barnítják bőröm, tengervíz nyaldossa talpam a parti fövenyen fekve. Párom távolról integet, nagyot csobban a hűs vízben, majd a partra érve huncut mosollyal az arcán, kiázott testével szorosan magához von, s én megrázkódva, pajkosan egyenként lecsókolom bronz bőréről a kóbor vízcseppeket. 

Ősz, ó, ő az évszakok szivárványa, mikor minden levél tarka virággá változik. Susogó avar ropog talpunk alatt, ahogy a széllel keringőző fák közt, picimmel bújócskázunk.

Kisvártatva puska-ropogás, égzengés, cikk-cakk villámok kergetőzése az égen szürke felhő-bóják közt megfeszülve. Nagy sikítás; hamarjában felkapom drágám, s futok vele menedékbe, hol összenézünk, s mindkettőnkből felhőtlen kacagás tör elő. Féltőn átölelem, s békésen hallgatjuk az esőcseppek muzsikáját, mélyen magunkba szívva az ázott föld dohos és mégis kábító illatát.

A tél, féltő gárdistaként hófehér takaróval vonja be a házakat, kerteket; szemet kápráztató szűzies tisztasággal mossa le a világról a szennyet, az év utolsó, 365. napján.

Este van, állunk az ablaknál; én kicsimet, szerelmem engem tart karjában. Elégedettség és nyugalom lengi körül a szobát, míg a háttérben, a karácsonyfa ágai közt angyalok, táncot lejtenek.

2011. február 12.