Érzem...
Érzem, kialszik benn az élet,
a fájót leírni képtelen vagyok,
sebeim nyalogatnám, de erőm semmivé lett,
roncs, aszott csontvázként nem mozdulok.
Az égből láthatatlan, inas kezek
köveket dobálnak árva mellemre,
nem tudom honnan jöttek, s kik ezek,
csak tüdőm horpad a súlytól egyre.
Nincs kedvem élni sem eztán’!
Miért? Hisz célja, valója elveszett,
utolsó reményem is elfogyott tán,
sivár, üres minden, mi ihletett.
Bámulok bambán a nagy űrbe,
szemeimben gyászos könnycsepp-sereg,
lehullni nem tudnak már ők se,
mind gyenge, keserű és nagy beteg.
2006. szeptember 10.
|